... mert szerettem, és nem bántottam vele senkit
„… kizárólag a művészet képes minket eljuttatni a tényeken keresztül a valóságig.” (Pilinszky János)
Csak egy történetet szerettem volna elmesélni, amiben a párbeszédek is szinte szó szerint így hangzottak el. Be kell vallanom, hogy ezt a történetet valójában nem én, hanem az élet írta. Én csupán papírra vetettem. Köszönöm szüleimnek, bátyámnak, feleségemnek, gyerekeimnek, a fantasztikus orvosoknak és minden embernek, aki utamnak része volt, hogy ezt megélhettem, túlélhettem!
Nem éltem háborús korban, mégis a mindenkori gyermekfejlődési szakaszok és a mindenkori társadalmi rendszer visszásságai által elszenvedett traumákon kívül meg kellett birkóznom azzal a ténnyel is, hogy szívrendellenességgel születtem. Születésem után pár nappal anyámnak azt mondta egy gyerekorvos doktornő, hogy vagy meghalok, vagy ha mégis életben maradok, akkor szellemi fogyatékos és mozgáskorlátozott leszek. Életem során négy életmentő szívműtétet hajtottak végre rajtam, amelyek közül a legutolsó, a szívtranszplantáció volt.
A születéskori szívrendellenesség egész életemen át háborús helyzet elé állított, ami állandó balanszírozásra kényszerített, így az álom és valóság határmezsgyéjén éltem életemet. Próbáltam teljes életet élni, mint egészséges kortársaim, de a szívem rendszeresen beleszólt utamba. Azonban sokszor e miatt a kényszerhelyzet miatt voltam kénytelen új dolgokat felfedezni magamban, amelyek új értelmet tudtak adni az életemnek. A szívem korlátozottsága miatt, talán ösztönösen fordultam azon dolgok felé, amelyeket szerettem, amelyek kielégítették képességeimet, és megpróbáltam azokat a magam korlátozottságában tökélyre fejleszteni.
