Gyerekbeszéd – mesebeszéd Történetek a Krisztináról
Közel „fél évszázada” tartó kapcsolat, barátság, közös gimnáziumi, egyetemi, majd szakmai évek, családi szálak mentén nem lehet elfogulatlanul ajánlást írni. Pedig ennyi idő után is meglepetés az ötlet, a gyermekkori „öcskös” és az idősödő író kettőssége, a játékos, sokszor versformában rímelő szövegtechnika, a lenyűgöző irodalmi, hely- és zenetörténeti háttér.
De nem a közös iskolai vagy egyéb emléktöredékek, nem a hasonlóan megélt budai környezet és szereplők gazdag panorámája párásítja a szemet elsősorban. Hanem a mindezek mögött felsejlő huszadik századi magyar forgandóság szíven ütése ismét, kicsiben és nagyban. A Gyerekbeszéd ártatlan otthonossága az 1960-as Krisztinaváros szűkös lakásában, kopott bérházaiban, udvaraiban és terein. És a Mesebeszéd e valóságon túlmutató panoptikuma: a szomszédos utcákban élt-élő költők, írók, zenészek sokszor élet-halál harca a szélsőséges történelmi fordulatok közben. A megszólalás vagy már a hallgatás tisztességéért, mindannyiunk becsületéért, a művészet és így az emberlét magasabb rendűségének őrzőiként.
Hogyan találkozik majd e két világ a szerző iskolai és felnőtt éveiben? Hogyan jut el ez a generáció a kérdezés, a változásba vetett hit, a csalódás és újrakezdés állapotába? Mik a tanulságai az elmúlt évtizedeknek egy nem vezető, de gondolkodó honpolgár, orvos, sebész, családapa, azaz nagyon sokunk számára? Mi adhat igazi erőt megőrizni a gyermeki hitet a felnőtt tapasztalatok világában?
Nagyon várom a folytatást.
Cserháti Péter
